Amorette szárnyra kelt, és lezuhant...
Megléptem.
Mindig is tudtam, hogy baj van, de nem tudtam, vagy nem akartam foglalkozni vele. Az elmúlt hónapokban, hetekben viszont már nem tudtam úgy csinálni, "mintha". Egyre többször merült fel a gondolat, hogy baj van és most már nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Tudtam, hogy mit kellene éreznem, logikus, nemde?...de nem jött. Nemhogy nem jött, hanem valami teljesen más jött. Büszkeség helyett gyűlölet, vidámság helyett szomorúság. Mi a baj velem? Sokszor merült fel a kérdés életem során, de most minden nap. Eddigi éltem során három periódusban éreztem magam így.
Nem vagyok szerethető, nem vagyok jó, nem vagyok értékes. Mindent elrontok, miért hisztizek? Fogjam már be, kuss legyen...
Csináld tovább, tökéletesen, legyél hibátlan, felelj meg mindenkinek, hátha akkor szeretnek. De nem. Akkor se érdemled.
Maszkok, álarcok... Ha csak vagyok, ha létezem a jelenben, nincs baj. El tudok órákat tölteni nevetgélve, mosolyogva. Csak élek, vagy éppen létezem a jelenben. Csak ne gondolkodjak, mert a fejemben viszont semmi nincs rendben.
Sokan emiatt azt gondolják, hogy minden rendben. Hiszen könnyen észlelhető, ha valaki nincs jól. Nem tudják, sajnos mennyire nincs igazuk. Nem hibáztatom őket, hisz én vagyok a hibás.
Mindenki kedves, mindenki bókol és senki nem érti, amikor azt mondom, nem vagyok elég.
"De hát okos vagy és szép. Menő, jól fizető munkád van, 3 diplomád meg egy plusz szakmád... amúgy minek is ennyi? Gyűjtöd őket? Szabad vagy mint a madár, nincs gyereked, van egy szertő párod. Mindened meg van. Egészséges vagy."
Egészséges vagy...
Tudtam, hogy nem. De féltem tőle, elnyomtam és próbáltam együttélni vele.
Rövidebb, hosszabb ideig sikerült. És most vége. Nem megy tovább. Baj van.
Ha baj van, segítség kell. Így segítség után néztem. De megfutamodtam, megint csak, mint 8 évvel ezelőtt, amikor a 4. alkalom után "megszűntem létezni"...
Mi lesz, ha kiderül tényleg bajom van? Tudom, hogy bajom van, de mi lesz ha kiderül?.. és más is megtudja.
Furán néznek..."Bolond"..."Áhh, nincs neked semmi bajod, mindenkivel történtek rossz dolgok, lépj túl."..."Miért nem tudsz túllépni, ne sajnáltasd magad."..."Neked boldognak kéne lenned, mindened meg van, hogy az legyél, hagyd abba ezt." Gondolom, hogy gondolnák. Miközben én gondolom ezt. Senki még csak hasonlót se mondott.
Bűntetni akarom magam, megint. Megérdemlem.
Tudtam, hogy továbbra sem oké, keresem magam: bárcsak máshol lennék, máshol dolgoznék, más szeretteim lennének...és én is egy teljesen másik személy lennék.
Sokszor reggel, nézem a plafont, kicsordul egy könnycsepp és arra gondolok csak: elgyalogolok a buszmegállóba, és felszállok egy távolsági buszra, majd átszállok egy másikra, majd egy másikra és eltűnök a létezésből. Majd erőt veszek magamon, felkelek az ágyból, fizikai fájdalmat érzek közben de elkészülődök. Csak ami fontos, hogy a látszat fennmaradjon. Kávé, hogy az insomnia hatásait legalább a mozgásban elnyomjam, ha már a karikák a szemem alatt nem tűnnek el, hiába krémezem.
Maszkok és álarcok...
Smink, mert eddig is így volt, ezután is így lesz. Fésülködés...néha elmarad, csak felkötöm, úgy se veszi senki észre. Öltözet, továbbra is úgy mint régen. A tökéletes látszat megmarad.
A munka mennyisége mellett gondolkozni nem nagyon van idő, vagy ha van, akkor mások lefoglalják a gondolataimat. Ritka, hogy ne a jelenben legyek a munkahelyemen. Egyszer kétszer kiszakít egy jól irányzott beszólás (ami vagy igen, vagy nem annak lett címezve), vagy egy leszidás, hogy 2 ember helyett miért nem tudok tökéletesen dolgozni.
Agyban tudom, hogy lehetetlen 200%-ot nyújtani. De közben érzelmileg nem tudom megbocsátani magamnak. "Hogyhogy nem tudsz? Nincs mentség! Kellene tudnod! Csináld! Gyerünk, ne rinyálj! Szar vagy, ha nem megy!" És hát nem megy... tehát szar vagyok. Semmire nem vagyok jó, semmit nem csinálok jól, akármennyire is próbálom és szeretném.
Összefut a nyál a számban... hányni fogok. Rohanok a mosdóba, nehogy bárki is tudja, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, hogy egy megrovástól egyből rohanok hányni... öklendezek, öklendezek semmi. Elsírom magam... 5-10 perc önsajnálás után összeszorul a gyomrom, hogy mennyi idő kiesett a munkából. Megyek vissza dolgozni...
Ez nem normális... tudom. Fejben legalábbis. Mintha a szívem és az agyam külön, elszeparált úton haladna.
Felhívtam a segítséget. Precízen kiválasztott szakember, olyanokra specializálódott, "mint én". Hiszen maximalista vagyok. Nem vette fel a központi szám a telefont. Kétszer próbáltam. Harmadszorra elengedtem. "Lehet, hogy rosszul választottál. Ez egy jel." Jött a külső reakció. Valóban, így lehet. Vagy lehet, hogy nem is kell a segítség. Eddig is megvoltam, ez után is megleszek... Majd megcsörrent a telefon, és nem a központi admin, hanem az a szakember szólt bele, akit kiválasztottam. Talán ez is egy "jel", hogy mégiscsak kell az a segítség. Időpont egyeztetés, majd konkretizáljuk később, visszahívás ígéretét kapom. De nem jött a visszahívás.
Napról napra egyre lejjebb csúszok. Pánikolok. Nagy a baj.
Egy hét múlva hívom a számot, senki nem felel. Várok, újra hívom a számot, senki nem felel. Nagy a baj. E-mailt írok, nincs válasz. Pár órával később, csörög a telefon, hogy csúsztatni kellene az időpontot. "Nem gond?"
"Nem, természetesen minden rendben. Akkor egy hét múlva". Talán addig egyben maradok.
Egy hét, minden óra kínszenvedés. Pánik, maszkok, sírás, nevetés, álarcok, alkohol és még több alkohol...jól vagyok. Nem vagyok jól.
És eljött az idő. Csendben ült, én pedig pánikolok, megint. Mit mondjak? Csak is az őszintét...
Az őszinte, az én igazságom viszonylag könnyen jön. Miért tudok ezekről a fájdalmakról ilyen egyszerűen beszélni egy idegennek? Megint sajnáltatom magam? Valószìnű. Sírok, és szenvedek. Szenvedek az emlékektől, szenvedek az igazságtól, szenvedek a beszédtől. Valószínűleg megint bűntetem magam.
Tudtam, hogy baj van. Jött a reflekció: "Baj van"
Persze nem szó szerint. Kiváló szakember ilyet nem mond. Mintha nem gondolta volna, hogy ez lesz, amikor felhívtam. Láttam a szemében.
"Sok dolgot pörgetek most át a fejemen, ugyanis sok minden van, amit át kell gondolni. Valóban bele akar-e vágni? Ez az első. Ha igen, akkor a gyógyszer és pszichoterápia együtt jár. Kell a gyógyszer, mert anélkül össze fog omlani. Túl sok területről, túl nagy mennyiségű lelki teher van Önön. A pszichiáter orvos szorongást, depressziót fog megállapítani vagy kevert diagnózisban, vagy külön külön. A terápia során rengeteg mély, elfertőződött sebet fogunk feltépni, ami fáj. Olyanokat is, amikre esetleg nem emlékszik. A tünetek rosszabbodhatnak. Akár egy-két hétre ki is esik a munkából. Az, ami Önben van, sose fog elmúlni, de megértheti, és megtanulhatja kezelni. Ami azt jelenti, teljes értékű élet vár magára a hosszú út végén. Az eleje nagyon nehéz lesz. Heti kétszer kell találkoznunk, hogy kézben tudjuk tartani közösen a folyamatot. Hogy ne csússzon szét annál jobban, mint szükséges. A gyógyszer segít egyben maradnia. A szorongás testi tünetei, amiket érez - a gyomor folyamatos szorítása, ami már már teljesen természetesnek tűnik, vagy éppen a pánikrohamok -, vagy éppen a depresszió tünetei - érzelmi ingadozások, vagy éppen az érzelmetlenség, inszomnia, koncentraciós zavarok, fáradtság - megszűnnek, amivel kicsit fellélegezhet. De az érzéseken rengeteget kell dolgozni, így a komolyabb tünetek még sokáig maradnak, tehát az önértékelési problémák, a reményvesztettség, vagy épp a halállal kapcsolatos gondolatok. Egy év után körülbelül el lehet kezdeni kivezetni a gyógyszereket, de ez Magán fog múlni. Gondolja át, mit szeretne. Én és a pszichiáter csak kísérni tudjuk, az utat magának kell megtennie. És ha belekezdünk, nincs visszaút."
Hazaérve, érzelmileg és testileg is kimerülten rogytam az ágyra és aludtam estig. Azóta gondolozom.
Szorongok. Depressziós vagyok. Noha támogatnak, de nem értik pontosan. Manapság már mindenre használjuk ezt a két szót. "Izgulok valami miatt, szorongok." "Történt valami szomorú, depressziós vagyok"
Próbálnak tanácsot adni, hogy mi tehetne boldoggá. Mosolyognak, azt hiszik segítenek. Kedvesek. Mégse segít. Hálátlan vagyok. Nem értik, hogy működik... De a szándék a fontos és agyban tudom. De nem vagyok jobban, sőt, lelkiismeretfurdalásom is van, hogy ők próbálnak segíteni, én meg továbbra is ilyen vagyok.
Úgy döntöttem kiírom magamból. Hátha nem zsong tovább a fejem így 2 nap elteltével.
Jelenleg félek. Félek az úttól, amit a fájdalomban fogok tenni. Félek magamtól, az igazságtól. Félek az emberektől, félek a szakemberektől, a gyógyszerektől. Félek attól, hogy esetleg rosszabbul leszek. De attól is hogy jobban. Félek attól, hogy teljesen megváltozom. És félek attól is, hogy nem. Félek a megbélyegzéstől, félek attól, hogy nem veszik komolyan, az állapotom. Félek kimondani, hogy beteg vagyok. Félek attól, hogy segítségre van szükségem.
Ma a párom ideges volt. Nem rám. Tőlem teljesen függetlenül. 5 perc után menekültem sírva, összegörnyedtem és csecsemőpózban próbáltam nyugtatni magam. A gyomromat a már megszokott két láthatatlan kéz mégjobban összeszorította. A mellkasomban a szívem megnagyobbodott, és fájt. A pulzusom 100 felett vert, pedig csak feküdtem. Fél óra telt így.
Kell a segítség.
